Karácsonykor az ajándékozás mellett sokan készülnek a karácsonyi családi csetepaték újabb és újabb fordulóira. Válóperes ügyvédek mondják, hogy karácsony után mindig újabb kliensek jelentkeznek náluk. Égnek a segélyhívó vonalak! Soha annyi magányos ember nincs, mint Karácsony este. Pedig Karácsony a szeretet ünnepe. Volna! Pár nap mennyország?

Készülünk a szabadságok időzítésével, az ajándékokkal, a ruhákkal, a bevásárlással, takarítással, ablakmosással, napokig tartó sütéssel-főzéssel, speciális menüvel, sok-sok utazással. Ha mindez nem volna elég, akkor még az is megadathat, hogy jó esetben azokkal töltjük az időt, akiket igazán szeretünk. Minden tökéletes lehetne. Elvileg. A mennyei békesség mégis legjobb esetben is csak ideig óráig tart. Néha még addig sem. 

De miért? 

Azt gondolom valami sokkal mélyebbre világít rá a karácsony törékenysége. Mármint velünk kapcsolatban! Soha nem mondták el ezt így nekünk, de a nyugati világban a legtöbben a szívük mélyén hisznek abban, hogy az ember jó és legfeljebb a körülmények rontják el az életét. Túl sokan bíznak benne, hogy az élet megoldandó problémákból áll, és ha valaki mindent belead akkor eljön a menny. Ehhez csak le kell győzni a külvilág gonoszságát, az örökölt rossz mintákat, a társadalmi igazságtalanságokat és még egy sor más külső tényezőt. 

A karácsony a legtökéletesebb tesztje ennek a kimondatlan teóriának. A puding próbája az evés. A karácsonyi pudingé meg még inkább! Vajon működik ez a teória? 

Leánykori nevén humanizmusnak hívjuk ezt a meggyőződést. Ez a nyugati világ vallása. Benne az ember az isten, aki helyreállít minden nyomorúságot. Az ember lényegében jó és megvan az erőnk ahhoz, hogy valóságosan legyőzzünk minden gonoszt.

És a valóság? 

Karácsonykor gyakran még az indulatainkat sem vagyunk képesek kordában tartani. Nem tudunk megegyezni a fa méretén és a díszek sokaságán. Mély sértettségek jönnek a felszínre ha kilöttyen a leves vagy szerencsétlenül szólal meg valaki. Ha esetleg mindezek passzolnának, akkor gyakran a lelkünk mélyén érzünk békétlenséget, céltalanságot, magányt. Egyszerre tapasztaljuk meg a mennyet és a poklot. Ég a szívünkben a szeretet és gyűlölni tudunk a legkisebb semmiségért.   

A humanizmus egyszerűen naiv a bűn és a megoldás valóságának nagyságával kapcsolatban. Emberi erővel akar megoldani isteni méretű problémát.

Ez a humanizmus nyomorúsága Egyszerűen azt képzeli, hogy a bűn az csak “hiba”, ami jó szándékkal, gondolkodással, megfelelő kommunikációval, odaszánással, alázattal, beletörődéssel, humanizmussal kiküszöbölhető. 

Sokáig és sokan hittek is ebben. Könnyűnek is tűnt humanistának lenni egy olyan világban, ahol minden szenvedést kiszerveztünk a fejlődő országokba, ahol nem történtek háborúk évtizedek óta, ahol a többség egészségesen éli le az egyre hosszabb és gazdagabb életét. Mintha megváltottuk volna az emberiséget, mintha kiszabadultunk volna a rossz fogságából. 

Aztán egy olyan egyszerű teszten mint a karácsony mégis megkérdőjeleződik az egész teória! 

A karácsony valódi lényege az, hogy nem mi vagyunk az istenek. Aki szeretné megtapasztalni a karácsonyi csodát, annak jobb abban bízni, hogy létezik egy valóságos (I)isten, aki maga győzi le a törékenységet, értelmetlenséget, magányt. Mindezt pedig úgy teszi, hogy ő maga is átéli az istállószagban, a megtelt hotelek mellett megélt hontalanságban, a menekülésben megéli és legyőzi a bűnt

Ez csoda! Ez Isten csodája. Aki annak ellenére megbocsát, hogy tökéletlenek, sőt bűnösök vagyunk.  Ez, és csak ez tehet minket is képessé arra, hogy igazán megbocsássunk egymásnak és átéljük a karácsony valódi csodáját. A karácsonyban megtapasztalhatjuk a bűn ellenére történő békét és egységet.   

Talán érdemes újraolvasni a karácsonyi történetet ilyen szemmel...