Nem olyan régen temettük el apai nagyapámat. Élettel betelt, igazán megelégedett, talán kimondhatom: boldog emberként emlékszem rá. Pedig több mint 90 évének nagyobbik része nagyon nehéz körülmények között telt. Évtizedeken keresztül volt kántor (és állt meg több  ezer sír mellett) kisebb-nagyobb Békés megyei településeken. Nemhogy a lelkészei (pedig ők sem voltak gazdagok), de még sokszor a templom egerei is nagyobb jólétben éltek, mint ők. Mégis boldog és megelégedett embernek ismertem. 

De mitől lehetett az?   

Mi a boldogság? 

Tökéletes békesség, igazi társ, teljes bölcsesség, megnyert verseny, mások szeretete, eredeti szépség, meggyógyult emberek és helyreállt életek ... Végtelen azoknak a képeknek a száma, melyekkel ki tudjuk fejezni, hogy milyen lenne az igazi boldogság. Bár különbözőek vagyunk, és mégis mindannyian ugyanarra az isteni, boldog életre vágyunk. Álmaink, vágyaink, életünk legmélyebb -sokszor magunk elől is elrejtett - meggyőződései hajtanak bennünket, hogy elérjük ezt a boldogságot. A legegyszerűbb talán úgy rájönni arra, hogy mi a boldogság számunkra, ha feltesszük a kérdést: Mi az, amiért mindent feláldoznék?

Karácsonykor az ajándékozás mellett sokan készülnek a karácsonyi családi csetepaték újabb és újabb fordulóira. Válóperes ügyvédek mondják, hogy karácsony után mindig újabb kliensek jelentkeznek náluk. Égnek a segélyhívó vonalak! Soha annyi magányos ember nincs, mint Karácsony este. Pedig Karácsony a szeretet ünnepe. Volna! Pár nap mennyország?

Készülünk a szabadságok időzítésével, az ajándékokkal, a ruhákkal, a bevásárlással, takarítással, ablakmosással, napokig tartó sütéssel-főzéssel, speciális menüvel, sok-sok utazással. Ha mindez nem volna elég, akkor még az is megadathat, hogy jó esetben azokkal töltjük az időt, akiket igazán szeretünk. Minden tökéletes lehetne. Elvileg. A mennyei békesség mégis legjobb esetben is csak ideig óráig tart. Néha még addig sem. 

De miért? 

Azt gondolom valami sokkal mélyebbre világít rá a karácsony törékenysége. Mármint velünk kapcsolatban! Soha nem mondták el ezt így nekünk, de a nyugati világban a legtöbben a szívük mélyén hisznek abban, hogy az ember jó és legfeljebb a körülmények rontják el az életét. Túl sokan bíznak benne, hogy az élet megoldandó problémákból áll, és ha valaki mindent belead akkor eljön a menny. Ehhez csak le kell győzni a külvilág gonoszságát, az örökölt rossz mintákat, a társadalmi igazságtalanságokat és még egy sor más külső tényezőt. 

Nagyon sokan azt gondolják, hogy a hit valamifajta ráadás a már tudott dolgok mellett. Valami, ami a “ténylegesen” tudott dolgokon felül némelyek által feltételezett túlvilági dolgok összessége. “Tudjuk, hogy a világ hogyan működik, tudományosan bebizonyítottunk számtalan dolgot, amik maguktól értetődnek, ezen felül pedig mindenki abban hisz, amiben akar” - vélik sokan. 

Ezekkel a véleményekkel csak az a probléma, hogy nem ásnak elég mélyre, és leegyszerűsítik a hit fogalmát! Összekavarják a transzcendens Istenben való hitet a hit általános valóságával. Még a leginkább tényszerűnek gondolt természettudományos tudásunk mögött is számtalan olyan meggyőződés van, amit előzetesen elfogadunk, azaz adottnak veszünk. Ezeken a csúnya szóval axiómákon, ha úgy tetszik hittételeken alapszik mindaz, amit tudásnak nevezhetünk. . 

Egy egyszerű példával élve......A természettudományos kutatáshoz szükség van legalább két hittételre (általában sokkal többre, de az egyszerűség kedvéért most csak kettőt emelek ki). Egyrészt el kell hinnünk, hogy a világ logikus, másrészt pedig hogy megismerhető. Nagyon úgy tűnik, hogy a minket körülvevő világban van logika, ám az állítást, hogy a világ logikus, mégsem tudjuk tudományosan bizonyítani. Legfeljebb annyit állíthatunk, hogy a világ általunk ismert részében felfedezhetünk logikát.

Mi a csudáért élünk? Van valami célja ennek az egésznek, vagy ki-ki csak saját kis igazságait keresgéli? Miért virágzik újra a vallásosság? Az igazság tényleg odaát van? Volt-e valaha olyan ember, aki tökéletes volt? Tényleg minden relatív? Ezek nekem is személyes kérdések, de ahogy látom, sokan mások is hasonló kérdéseket tesznek fel magukban. 

Mégis hangulatos tábortüzek, sok sör utáni nagy beszélgetések éjfél utáni részei, egészen mély barátságok vagy kicsit provokatív idegenek kellenek ahhoz, hogy ezek a kérdések aztán előkerüljenek. Pedig a szívünk mélyén mindannyian tudjuk, hogy ezek adják meg a végső motivációt még ahhoz is, hogy reggel felkeljünk, megreggelizzünk, és nekivágjunk a napnak. Ha azt gondolnám, hogy nincs semmi értelme a világnak, még ezekbe sem vágnék bele.